Gitár, ami énekel, sír, beszél

A rockzene gazdag történetében létezik egy olyan név, hogy Dave Mustaine. Tulajdonképpen egyenlőséget tehetünk közé és az általa kreált gépezet, a Megadeth közé. Ez a védjegyszerű vörös hajjal megáldott személyiség nem véletlenül érdemelte ki becenevét évtizedekkel ezelőtt: a közönség megajándékozta a Megadave elnevezéssel. Hiába volt mellette hosszú éveken át társa, David Ellefson, hiába képezték ők a zenekar magvát, a Megadeth mindig arra ment, amerre Mustaine akarta, vagy épp viharos magánélete által sorsa vezette. Tehetsége, határozott egyénisége segítségével a rockzene - nevezzük most metalnak - megújítójává, stílusteremtőjévé vált. Mindez azt eredményezi, hogy ha új dalok kerülnek ki kezei közül, a hallgatóság fokozottabb figyelmet szentel neki.
'88-tól '94-ig a Megadeth kiadott három olyan lemezt, amelyek mind kereskedelmi, mind kritikai értelemben sikeresek lettek, és amelyekre hivatkozni szokás rocker körökben. Ebben a korszakban működött az a felállás - a már említett két Dave, Marty Friedman és Nick Menza -, amelyet a „klasszikus” jelzővel szokás illetni, maximális érdemmel. Menza nagyfokú képzettsége biztosította az őrült tempók melletti komplexitást, de ha kellett a legnagyobb precizitással hozta a húzós alapokat, mindezt a szemnek is tetszetős stílusban, Friedman pedig sajátos, keleties dallamvilágot adott hozzá Dave mester szaggatott, bonyolult, ugyanakkor fülbemászó riffjeihez.
Ezt a történeti kitérőt azért szükséges lejegyezni, mert a klasszikus felállás magával hozta azt az örökséget, amely után igencsak magas elvárásokkal szembesül a csapat, azaz Mustaine. A '90-es évek második felétől minduntalan a Rust In Peace és Countdown To Extinction nevű, számtalan bombaerős slágerrel megtűzdelt albumok folytatását várja a publikum, tegyük hozzá, jogosan. Miután Dave magára maradt (zenészei leléceltek mellőle), hiába születtek remek szerzemények kezei között, csak jófajta iparosokat tudott maga mellé állítani, akik nem mutattak olyan markáns jegyeket, mint a korábban említett társak.
2008-ban aztán több tagcserét követően érkezett a bandába James Lomenzo és Chris Broderick, akiket eddig csak tehetségükről ismerhettünk, saját zenekaruk azonban sosem volt. Az első nagyon pozitív meglepetés akkor ért, mikor előkerültek az első felvételek a Tornado Of Souls szólójáról, amelyet Chris élőben adott elő. Mint a rocktörténelem egyik legszebb gyöngyszeme, eleddig minden gitároson kifogott, akárki is próbálta előadni. A korábbi tagoknak sem sikerült átadni azokat a mesés dallamokat, figurákat, ám Broderick szinte tökéletesen játszotta el, épp csak annyira tért el az igazitól, hogy tudhassuk, ez nem Friedman volt. Lomenzo bizonyította a White Lion után már Zakk Wylde oldalán is - elsősorban a Pride & Gloryban -, hogy nagyszerű dolgokra képes a basszusgitáron. Mindezek mellett jó kiállású fazonokról beszélünk, akik a zenekar arculatát is kedvezően befolyásolják.
Fórumok, fájlmegosztók hozzászólásai alapján tudható, hogy a rajongók várakozása az utóbbi hónapokban jelentősen növekedett, hála Dave jól ütemezett marketingakcióinak, a számrészleteknek, interjúinak. Az természetes, hogy a legsikeresebb korszakra utalva, sűrűn előkerült a Rust In Peace szókapcsolat, de mikor megjelent a Head Crusher című dal, egyből világossá vált, hogy Megadave ezúttal nem nagyon beszél mellé. Keménykötésű, vad tempójú dalról van szó, hozzáillő, tekerős szólóval a végén. És nemsokkal később megjelent a komplett lemez is, értekezésem tárgya.
Remek instrumentális dallal nyit az Endgame. Egyrészt azért is jó húzás, mert ez manapság nem szokványos, másrészt két ilyen remek gitárosnak szinte kötelessége külön számban is megmutatni, miket tudnak. A megoldás utal a So Far, So Good... So What! lemezre, amely szintén ének nélküli szerzeménnyel indul (Into The Lungs Of Hell). Feltűnő, hogy Dave sokkal bátrabban kezeli hangszerét. Az utóbbi években eléggé háttérbe vonult szólózás terén, de most újul erővel tért vissza, szerencsére bőven felfrissítve kissé elkoptatott kliséit. A nyitó dal szinte szünet nélkül csap át a This Day We Fight című zúzásba, és itt egyértelművé válik, hogy bizony a főnök nem viccelt a Rust lemez kapcsán, ez a szám a Take No Prisoners kíméletlenségét idézi.
A lemez kapcsán az is észrevehető, hogy a dalokban a Megadeth szinte minden fejezetéből megtalálható egy vaskosabb rész. A harmadik és negyedik lemezt már említettem, ám a 1,320' egyenesen a Killing Is My Business világát hozza el, a dallamosabb, harmóniagazdagabb megoldásokat felvonultató 44 Minutes vagy a Bodies pedig a Countdown To Extinction című korongon is helyet kaphatna. Chris mindkét szám szólójában megidézi Friedmant, előveszi azokat a nagyszerű nyújtásokat és skálákat, amiket a Megadeth Marty által fémjelzett korszakában is csodálhattunk, és amelyek sokaknak nagyon hiányoztak már. Azt már előzetesen is olvashattuk, hogy Broderick játékára nagyban hatott az előd, maga Friedman, és nem is kell csalódnunk.
A számok többsége összetett riffekre épül, Dave nagyon elemében volt, amikor ezeket kidolgozta. Gyakoriak a tempó- és témaváltások - főként a címadó számban, itt jön elő leginkább a Rust In Peace öröksége -, ahányszor az ember hallgatja a lemezt, mindig előbukkan egy újabb részlet, ami meggátolja, hogy hamar elunjuk. A Megadeth védjegyének számító, szaggatott, mégis melodikus ritmusjáték uralkodik, félreismerhetetlen zenei vonások teszik egyedivé az albumot. Mustaine éneke ezúttal karcosabb, ugyanakkor dallamban sem szűkölködik, és többszöri meghallgatás után slágeres témák is előbukkannak, a már kiemelt 44 Minutes az egyik ilyen dal. Érdemes újfent kiemelni, hogy a két gitáros több nótában is adogatja egymásnak a szólista szerepét, szokatlanul sok a váltott szólózás, számomra ez az egyik legrokonszenvesebb vonása a lemeznek. Mindehhez James Lomenzo precízen alapoz, Shawn Drover pedig korrekt szakember módjára tolja a dobot. Talán kissé iparos módjára is, ha mindenáron kötözködni akarnék, akkor a dobjáték felől keresném a csomókat a kákán. Nem teszem.
Dicséret illeti a hangzást. Andy Sneap arányos megszólalást kreált, minden a helyén van, talán csak a dobok lettek sterilek, több melegséget tennék bele, ha rajtam múlna. A basszus mindenhol hallatszik, remek arányban van a karcos, de távolról sem zajos gitárok mellé keverve.
A dalok mondhatni többsége a mindennapi élet visszásságairól szól, használhatjuk akár a társadalomkritika szót is, ám az egyértelmű, hogy Dave nincs megelégedve a fegyverektől veszélyeztetett hétköznapokkal, a politikai hazugságokkal. Nem hiányozhat ugyanakkor a személyes kötődésű téma sem, a The Hardest Part Of Letting Go csodás éke a korongnak. Ez a lemez egyetlen száma, amelynek megírásában már Chris Broderick is kivette szerepét, és szokatlan módon billentyűs téma is színezi a zenét, a könyvecske tanúsága szerint ezt is maga Mustaine játszotta fel. Lírai téma fogja keretbe a dalt, a középrésznél súlyosbodva és egy kiváló szólóval ékesítve.
A How The Story Ends fogós refrénje és riffjei miatt ragad bele az emlékezetbe, Chris itt is mestermunkát végez. A lemezt a kezdetben lassabb tempójú, gonosz ritmusozású és slágeres refrénnel megragasztott The Right To Go Insane zárja, ami azért búcsúzóul még rendesen megdolgoztatja a nyakat, ahogy begyorsul, és megszaggatja a hallójáratokat.
Az Endgame tehát felülmúlta minden várakozásomat. Nagyszerű csapat alakult erre az albumra, és Dave Mustaine 48 évesen ismét megmutatta, merre halad a technikás rockzene.