Gitár, ami énekel, sír, beszél

A Wig Wam nevű norvég hard rock csapat videói után böngészgettem a YouTube-ot, és a kapcsolódó anyagok között szerepelt egy ismeretlen név, Nilsené. Mielőtt bemutatnám, előbb a nevezett zenekarról hadd ejtsek pár szót.
Norvégok, festik magukat, és a megjelenésük alapján bármelyik poszterről leléphettek volna, amely egy '86-os amerikai gimnazista falán feszít. Vicces latexcuccok, boa, rúzs, tupír, színes kendők, kész időutazás. Természetesen egyből felkeltették a figyelmemet, kik ezek az idiótak, akik 2005-ben ilyennel mernek színre lépni, ráadásul telitalálat lemezcímmel (666... The Neighbour Of The Beast, későbbi újrakiadásakor átkeresztelve Hard To Be a Rock'N'Roller-ré). A Wig Wam zenéje hűen ápolja a '80-as évek hard rockjának minden szép hagyományát, korszerű megszólalással, remek gitármunkával és egy kiemelkedő énektudással és hangadottságokkal rendelkező énekessel. Szövegeik is jópofák, nem átallják önmagukat is kifigurázni, szóval egy roppant szórakoztató bandát tisztelhetünk a formációban. A frontember - művésznevén Glam - nem más, mint Åge Sten Nilsen.
Az már a videókból is kiderül, hogy Åge maximálisan felkészült énekes, hiba nélkül adja elő mások témáit, legyen szó Europe-ról vagy épp Queenről, amelytől sok, egyébként remek adottságokkal megáldott énekes elhasalt már.
Kíváncsi voltam hát, Nilsen milyen arcát mutatja szólóban, ráadásul ez már második kiadványa, amely saját neve alatt fut. Mint a címben lévő szójáték is jelzi, ez egy populáris album lett, glam gyökerű popzene. Igen, popzene. Ne fázzatok ettől a szótól, mert ez a lemez is példázza, hogy létezik az oximoron kifejezésnek tűnő igényes popzene.
A kezdő dal egy lendületes, rock'n'roll alapú dal, de egyből feltűnik, hogy a gitárok eléggé háttérben maradnak, a dögöt a basszus adja, díszítésként pedig bejönnek a fúvósok. Eleinte egy kicsit megijedtem, hogy mi fog ebből kisülni, de Åge erőteljes, magasabb fekvésű dallamai elhessegették aggodalmamat hamar. A folytatásban ismét egy egyszerű akkordokra épülő dal következik, és mi másról is szólhatna, mint egy csajról. Egy bomba csajról. Persze a glamtől ne is nagyon várjuk a mélyenszántó témák boncolgatását. A harmadik dal a kislemezen is megjelenő Bring The Night On, ezzel a nótával próbál a táncparkettekre is betörni főszereplőnk, ez színtiszta slágernek szánt popzene, óriási refrénnel és mozgásra késztető ritmussal (a hozzá készült klip esetlenségén most nem akarok élcelődni, maradjunk annyiban, hogy bájosan béna). Flitter, diszkógömb, mondhatni zenei rágógumi, de nem rágógumi-zene, hiszen jó alaposan ki van találva, minden a helyén van ahhoz, hogy ne tudd kitörölni a memóriádból. A Vainette egy újabb gyöngyszem, shuffle-ös ritmusú, ismét csak táncolható szerzemény, sok vokállal, dús hangszereléssel.
A lemez fényét emeli, hogy a dalok Åge Sten szerzeményei, némelyikben szerepel csak társszerző, így például Kee Marcello, aki a korong leginkább rockos dalában - a Count On Me-ben - mutatja be nagyszerű játékát, a Bon Jovi korai világát megidéző refrénnel és egy Yngwie-jellegű, arpeggio-s szólóval.
A dalok magukon viselik Freddie Mercury hatását, ez nem is véletlen, hiszen Åge futtat egy The Show Must Go On című zenés produkciót, amelyben a Queen-frontember munkásságát dolgozza fel. Nem tolakodó módon, de mindenképpen tetten érhető ez a vonal, ahogy a vokálok, kórusok, az egyes éneksávok egymásra épülnek, főként a Brave című, lírai szerzeményben. A remek keverés, a hozzáértő produceri munka - amely Christian Ingebrigtsen (producer, társszerző és vokalista) teljesítményét dicséri - is mind-mind erősíti ezt. A vendégek közt felbukkan az ismert énekes, Dan Reed is pár sok vokál erejéig.
A CD borítókönyve nem hivalkodó megjelenésű, de jópofa tükörmozaikos rakétáival és a magyar népmesére emlékeztető rajzaival szintén jókedvet közvetít.
Az számomra nagy kérdés, hogy a GLAMunition milyen közönséget talál meg. Sajnos Nilsen neve Norvégián kívül ismeretlen, az anyabanda Wig Wamot is csak a '80-as évek hard rockját kedvelő közönség fanatikusabb rétege ismeri. Főleg Japánban számítanak menőnek. Pedig ez az album minden kétséget kizáróan egy remekbe szabott dalcsokor, amely jóval több elismerést érdemelne annál, amit valószínűleg el fog érni. Jópofa kirándulás egy könnyed, napfényes, de nagyszerűen megalkotott zenei világba.

A rockzene gazdag történetében létezik egy olyan név, hogy Dave Mustaine. Tulajdonképpen egyenlőséget tehetünk közé és az általa kreált gépezet, a Megadeth közé. Ez a védjegyszerű vörös hajjal megáldott személyiség nem véletlenül érdemelte ki becenevét évtizedekkel ezelőtt: a közönség megajándékozta a Megadave elnevezéssel. Hiába volt mellette hosszú éveken át társa, David Ellefson, hiába képezték ők a zenekar magvát, a Megadeth mindig arra ment, amerre Mustaine akarta, vagy épp viharos magánélete által sorsa vezette. Tehetsége, határozott egyénisége segítségével a rockzene - nevezzük most metalnak - megújítójává, stílusteremtőjévé vált. Mindez azt eredményezi, hogy ha új dalok kerülnek ki kezei közül, a hallgatóság fokozottabb figyelmet szentel neki.
'88-tól '94-ig a Megadeth kiadott három olyan lemezt, amelyek mind kereskedelmi, mind kritikai értelemben sikeresek lettek, és amelyekre hivatkozni szokás rocker körökben. Ebben a korszakban működött az a felállás - a már említett két Dave, Marty Friedman és Nick Menza -, amelyet a „klasszikus” jelzővel szokás illetni, maximális érdemmel. Menza nagyfokú képzettsége biztosította az őrült tempók melletti komplexitást, de ha kellett a legnagyobb precizitással hozta a húzós alapokat, mindezt a szemnek is tetszetős stílusban, Friedman pedig sajátos, keleties dallamvilágot adott hozzá Dave mester szaggatott, bonyolult, ugyanakkor fülbemászó riffjeihez.
Ezt a történeti kitérőt azért szükséges lejegyezni, mert a klasszikus felállás magával hozta azt az örökséget, amely után igencsak magas elvárásokkal szembesül a csapat, azaz Mustaine. A '90-es évek második felétől minduntalan a Rust In Peace és Countdown To Extinction nevű, számtalan bombaerős slágerrel megtűzdelt albumok folytatását várja a publikum, tegyük hozzá, jogosan. Miután Dave magára maradt (zenészei leléceltek mellőle), hiába születtek remek szerzemények kezei között, csak jófajta iparosokat tudott maga mellé állítani, akik nem mutattak olyan markáns jegyeket, mint a korábban említett társak.
2008-ban aztán több tagcserét követően érkezett a bandába James Lomenzo és Chris Broderick, akiket eddig csak tehetségükről ismerhettünk, saját zenekaruk azonban sosem volt. Az első nagyon pozitív meglepetés akkor ért, mikor előkerültek az első felvételek a Tornado Of Souls szólójáról, amelyet Chris élőben adott elő. Mint a rocktörténelem egyik legszebb gyöngyszeme, eleddig minden gitároson kifogott, akárki is próbálta előadni. A korábbi tagoknak sem sikerült átadni azokat a mesés dallamokat, figurákat, ám Broderick szinte tökéletesen játszotta el, épp csak annyira tért el az igazitól, hogy tudhassuk, ez nem Friedman volt. Lomenzo bizonyította a White Lion után már Zakk Wylde oldalán is - elsősorban a Pride & Gloryban -, hogy nagyszerű dolgokra képes a basszusgitáron. Mindezek mellett jó kiállású fazonokról beszélünk, akik a zenekar arculatát is kedvezően befolyásolják.
Fórumok, fájlmegosztók hozzászólásai alapján tudható, hogy a rajongók várakozása az utóbbi hónapokban jelentősen növekedett, hála Dave jól ütemezett marketingakcióinak, a számrészleteknek, interjúinak. Az természetes, hogy a legsikeresebb korszakra utalva, sűrűn előkerült a Rust In Peace szókapcsolat, de mikor megjelent a Head Crusher című dal, egyből világossá vált, hogy Megadave ezúttal nem nagyon beszél mellé. Keménykötésű, vad tempójú dalról van szó, hozzáillő, tekerős szólóval a végén. És nemsokkal később megjelent a komplett lemez is, értekezésem tárgya.
Remek instrumentális dallal nyit az Endgame. Egyrészt azért is jó húzás, mert ez manapság nem szokványos, másrészt két ilyen remek gitárosnak szinte kötelessége külön számban is megmutatni, miket tudnak. A megoldás utal a So Far, So Good... So What! lemezre, amely szintén ének nélküli szerzeménnyel indul (Into The Lungs Of Hell). Feltűnő, hogy Dave sokkal bátrabban kezeli hangszerét. Az utóbbi években eléggé háttérbe vonult szólózás terén, de most újul erővel tért vissza, szerencsére bőven felfrissítve kissé elkoptatott kliséit. A nyitó dal szinte szünet nélkül csap át a This Day We Fight című zúzásba, és itt egyértelművé válik, hogy bizony a főnök nem viccelt a Rust lemez kapcsán, ez a szám a Take No Prisoners kíméletlenségét idézi.
A lemez kapcsán az is észrevehető, hogy a dalokban a Megadeth szinte minden fejezetéből megtalálható egy vaskosabb rész. A harmadik és negyedik lemezt már említettem, ám a 1,320' egyenesen a Killing Is My Business világát hozza el, a dallamosabb, harmóniagazdagabb megoldásokat felvonultató 44 Minutes vagy a Bodies pedig a Countdown To Extinction című korongon is helyet kaphatna. Chris mindkét szám szólójában megidézi Friedmant, előveszi azokat a nagyszerű nyújtásokat és skálákat, amiket a Megadeth Marty által fémjelzett korszakában is csodálhattunk, és amelyek sokaknak nagyon hiányoztak már. Azt már előzetesen is olvashattuk, hogy Broderick játékára nagyban hatott az előd, maga Friedman, és nem is kell csalódnunk.
A számok többsége összetett riffekre épül, Dave nagyon elemében volt, amikor ezeket kidolgozta. Gyakoriak a tempó- és témaváltások - főként a címadó számban, itt jön elő leginkább a Rust In Peace öröksége -, ahányszor az ember hallgatja a lemezt, mindig előbukkan egy újabb részlet, ami meggátolja, hogy hamar elunjuk. A Megadeth védjegyének számító, szaggatott, mégis melodikus ritmusjáték uralkodik, félreismerhetetlen zenei vonások teszik egyedivé az albumot. Mustaine éneke ezúttal karcosabb, ugyanakkor dallamban sem szűkölködik, és többszöri meghallgatás után slágeres témák is előbukkannak, a már kiemelt 44 Minutes az egyik ilyen dal. Érdemes újfent kiemelni, hogy a két gitáros több nótában is adogatja egymásnak a szólista szerepét, szokatlanul sok a váltott szólózás, számomra ez az egyik legrokonszenvesebb vonása a lemeznek. Mindehhez James Lomenzo precízen alapoz, Shawn Drover pedig korrekt szakember módjára tolja a dobot. Talán kissé iparos módjára is, ha mindenáron kötözködni akarnék, akkor a dobjáték felől keresném a csomókat a kákán. Nem teszem.
Dicséret illeti a hangzást. Andy Sneap arányos megszólalást kreált, minden a helyén van, talán csak a dobok lettek sterilek, több melegséget tennék bele, ha rajtam múlna. A basszus mindenhol hallatszik, remek arányban van a karcos, de távolról sem zajos gitárok mellé keverve.
A dalok mondhatni többsége a mindennapi élet visszásságairól szól, használhatjuk akár a társadalomkritika szót is, ám az egyértelmű, hogy Dave nincs megelégedve a fegyverektől veszélyeztetett hétköznapokkal, a politikai hazugságokkal. Nem hiányozhat ugyanakkor a személyes kötődésű téma sem, a The Hardest Part Of Letting Go csodás éke a korongnak. Ez a lemez egyetlen száma, amelynek megírásában már Chris Broderick is kivette szerepét, és szokatlan módon billentyűs téma is színezi a zenét, a könyvecske tanúsága szerint ezt is maga Mustaine játszotta fel. Lírai téma fogja keretbe a dalt, a középrésznél súlyosbodva és egy kiváló szólóval ékesítve.
A How The Story Ends fogós refrénje és riffjei miatt ragad bele az emlékezetbe, Chris itt is mestermunkát végez. A lemezt a kezdetben lassabb tempójú, gonosz ritmusozású és slágeres refrénnel megragasztott The Right To Go Insane zárja, ami azért búcsúzóul még rendesen megdolgoztatja a nyakat, ahogy begyorsul, és megszaggatja a hallójáratokat.
Az Endgame tehát felülmúlta minden várakozásomat. Nagyszerű csapat alakult erre az albumra, és Dave Mustaine 48 évesen ismét megmutatta, merre halad a technikás rockzene.
 

Igen, kézbe kaparintottam az új szerzeményt, kivártam, ahogy kell, illetve régebben kellett, még időszámításunk előtt, azaz a lek. (letöltések előtti korban), tehát ahogy egy igazi, die-hard rajongó teszi, vagyis megvárja, míg megjelenik a lemez (értsd: CD), elmegy a boltba, mert a boltos ismerős értesíti SMS-ben, hogy megjött a termék, és az értesítés után mégidegtépőbb várakozással számolja visszafelé a napokat, súlyosbítandó a már eleve soha el nem érkező hivatalos megjelenési dátumot, ami esetünkben 2009. szeptember 11., és azt is tudom, hogy a kedvenc lemezboltomtól szeptember 11-én még 309 km-re és 3 napra vagyok, de semmi gond, kivártam.
Tudtam, hogy majd csak délután veszem kézbe a korongot, megvolt pár fix program mára, ezért csak fél öt utánra saccoltam a berendezkedést, az egész napirendemet ahhoz a mozzanathoz igazítottam, amikor a cipőm lerúgása után nagyjából megtalálom a nyugvópontomat, behelyezem a Yamaha S540 típusú CD-lejátszóba a lemezt, leülök a kanapéra, és indulhat a zúzda. Megtörtént.
Megadeth - Endgame (2009., Roadrunner Records). Az isteni Dave legújabb ajándéka, egy olyan lemez, amelyre képtelenség fanyalogni, egyszerűen ez a fickó még a rosszabb húzásait is úgy adja elő, hogy a bőrömbe mászik a gyönyörűség. Száguldanak a riffek, úgy, ahogy csak Dave Mustaine tudja őket hajtani. De ne menjünk elébe a dolgoknak, rendes rajongóként még előtte vagyok 38 meghallgatásnak, amit a héten meg kell ejtenem, igazán nem lesz nehéz. Valamiért már bizsergett bennem az érzés, hogy most valóban olyan zenét alkotott a Mester, amit nagyjából mindig is várunk tőle.
Gitár gitár hátán, Chris Broderick szenzációs, jól is néz ki, ez van, bocsesz, jön az önmaga paródiájaként is zseniális szállóige, miszerint a rock örök és elpusztíthatatlan, köszönöm, Dave!

Előrebocsátom, ez ciki lesz, mert beszámolót - hogy ne mondjam, kritikát - írni elfogultsággal ciki. Na de szúrni bele, hiszen mégiscsak az én birodalmam ez, elterpeszkedem hát benne.
Adott volt vasárnap este az Alien nevű formáció fellépése. A csapat lelke Kozma Norbi, esze Czirják Zityi, a gépezetet pedig Vajda Sóder és Szabó Zsolti tolja. Mondom, ismerem a srácokat már jó ideje, zenei világuk és képességeik alapján mindenképpen a hazai rockzenei élet élvonalát képviselik. Muzsikájuk Joe Satriani örökségéből fogant, és a Toto, Steve Stevens, a Bon Jovi és a Dream Theater, de a jól átgondolt popzene - vagy inkább populáris zene - elemeiből is merít.
Tehát itt volt nekünk ez a vasárnap, amikor a forradalmi hevület helyetti fociláz ültet le a tévé elé, az idő borongós, amikor igazából semmi értelmeset nem lehet tiszta szívből csinálni, mert úgyse lesz jó, csak maszatolunk egész nap, visszafogottan várva az estét. Újabb füstös éjszaka, izgalommentes helyiség, érdektelen arcok, akiket nem ismerünk, de ismerősek... Kaiko tekergeti a potmétereket, hangos, de a kocsiban elhallgatnám, amúgy valamilyen szempleres szintizenének mondanám, a tuc-tuctól sokkalta kiemelkedőbb. Jó egynek.
Eztán jön Norbiék intrója. Ipari hangzás, korszerű minták, prüntyögések, feszít a dallam íve, elfelejtjük, milyen helyen vagyunk. A közönség közel húzódik.
Felcsendül egy nagyon, de nagyon ismerős dallam, azonnal megismerem, csak épp eltelik vagy két perc, mire rájövök, hogy ez a Small Arms Fire Steve Stevenstől, amiért kapásból egy hatalmas piros pont a srácoknak. Mind a négy zenész elemében van, a hosszú kihagyás kicsit sem érződik rajtuk, mármint az, hogy így együtt vagy egy éve léptek fel (egyébként Sóder a Kowalskyban aprít, Zity és Norb az Abrakazabrában). Zityi nagyon nagy tanár, olyan alapokat tesz a zene alá, ami felolvasztja a vídiát is, de közben megmarad Norbi riffjeinek sodró lendülete. Jönnek a dallamok is, Norbi melódiái simogatnak, elvisznek és visszahoznak, ha kell, zakatol a gitár, majd elcsendesül, és a dörmögő basszus kíséretében bekúszik a szintiszóló, Zityi beleborul a klaviatúrába, kegyetlen tempóban dolgozik, de nagyon kitalálva. Norbó Les Paulja pedig úgy hasít, amint az meg van írva a nagy Rockbibliában, faramuci lenne most ecsetelni írásban, hogy szól ez a hangszer a kezei közt, mert hát ezt hallani kéne... Ahogy mondani szokták, a hang a kézben van. Norbi keze pedig messziről felismerhető, és ez a legnagyobb érdem. Azon kapom magam, hogy eltűnődök, mi a különbség mondjuk egy világhíresség és az Alien fellépése között. Semmi, kérem. Talán a helyszín, de még az se nagyon, ha csak a nézőszámot vesszük. Úgy peregnek a szólók, hogy a libabőr kiül a karomra, az üveghangok visítanak, funky-s basszus táncol a zene mögött, Sóder pedig kíméletlenül húzza a tempót. Mégis inkább az marad meg bennem, hogy mennyire finom ez a zene, felcsendül személyes kedvencem, a Hajnal, jöhet az Extremist, de még előtte a Crush Of Love, ami minden túlzás nélkül messze zamatosabb, mint Satriani mestertől, van ilyen, csak örülhetünk neki.
Az Alien valóban ünneppé varázsolta március 15-ét, minden kétséget kizáróan világszínvonalú volt a produkció. Köszönjük!

Ezt talán Andrés Segovilla, egy öreg csont gitárművész mondta. Igaza volt. És akkor ő nem is játszott még elektromos gitáron.
Hamarosan folyt. köv.