Előrebocsátom, ez ciki lesz, mert beszámolót - hogy ne mondjam, kritikát - írni elfogultsággal ciki. Na de szúrni bele, hiszen mégiscsak az én birodalmam ez, elterpeszkedem hát benne.
Adott volt vasárnap este az Alien nevű formáció fellépése. A csapat lelke Kozma Norbi, esze Czirják Zityi, a gépezetet pedig Vajda Sóder és Szabó Zsolti tolja. Mondom, ismerem a srácokat már jó ideje, zenei világuk és képességeik alapján mindenképpen a hazai rockzenei élet élvonalát képviselik. Muzsikájuk Joe Satriani örökségéből fogant, és a Toto, Steve Stevens, a Bon Jovi és a Dream Theater, de a jól átgondolt popzene - vagy inkább populáris zene - elemeiből is merít.
Tehát itt volt nekünk ez a vasárnap, amikor a forradalmi hevület helyetti fociláz ültet le a tévé elé, az idő borongós, amikor igazából semmi értelmeset nem lehet tiszta szívből csinálni, mert úgyse lesz jó, csak maszatolunk egész nap, visszafogottan várva az estét. Újabb füstös éjszaka, izgalommentes helyiség, érdektelen arcok, akiket nem ismerünk, de ismerősek... Kaiko tekergeti a potmétereket, hangos, de a kocsiban elhallgatnám, amúgy valamilyen szempleres szintizenének mondanám, a tuc-tuctól sokkalta kiemelkedőbb. Jó egynek.
Eztán jön Norbiék intrója. Ipari hangzás, korszerű minták, prüntyögések, feszít a dallam íve, elfelejtjük, milyen helyen vagyunk. A közönség közel húzódik.
Felcsendül egy nagyon, de nagyon ismerős dallam, azonnal megismerem, csak épp eltelik vagy két perc, mire rájövök, hogy ez a Small Arms Fire Steve Stevenstől, amiért kapásból egy hatalmas piros pont a srácoknak. Mind a négy zenész elemében van, a hosszú kihagyás kicsit sem érződik rajtuk, mármint az, hogy így együtt vagy egy éve léptek fel (egyébként Sóder a Kowalskyban aprít, Zity és Norb az Abrakazabrában). Zityi nagyon nagy tanár, olyan alapokat tesz a zene alá, ami felolvasztja a vídiát is, de közben megmarad Norbi riffjeinek sodró lendülete. Jönnek a dallamok is, Norbi melódiái simogatnak, elvisznek és visszahoznak, ha kell, zakatol a gitár, majd elcsendesül, és a dörmögő basszus kíséretében bekúszik a szintiszóló, Zityi beleborul a klaviatúrába, kegyetlen tempóban dolgozik, de nagyon kitalálva. Norbó Les Paulja pedig úgy hasít, amint az meg van írva a nagy Rockbibliában, faramuci lenne most ecsetelni írásban, hogy szól ez a hangszer a kezei közt, mert hát ezt hallani kéne... Ahogy mondani szokták, a hang a kézben van. Norbi keze pedig messziről felismerhető, és ez a legnagyobb érdem. Azon kapom magam, hogy eltűnődök, mi a különbség mondjuk egy világhíresség és az Alien fellépése között. Semmi, kérem. Talán a helyszín, de még az se nagyon, ha csak a nézőszámot vesszük. Úgy peregnek a szólók, hogy a libabőr kiül a karomra, az üveghangok visítanak, funky-s basszus táncol a zene mögött, Sóder pedig kíméletlenül húzza a tempót. Mégis inkább az marad meg bennem, hogy mennyire finom ez a zene, felcsendül személyes kedvencem, a Hajnal, jöhet az Extremist, de még előtte a Crush Of Love, ami minden túlzás nélkül messze zamatosabb, mint Satriani mestertől, van ilyen, csak örülhetünk neki.
Az Alien valóban ünneppé varázsolta március 15-ét, minden kétséget kizáróan világszínvonalú volt a produkció. Köszönjük!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.